Ezzel a művemmel, a ceglédi Kazinczy novellapályázaton, második helyezést értem el. Remélem, Neked is tetszik :)

A boldogság pillangója

Írta: Nagy Ivett Dorina

2008.10.22.

Régóta ment már. Néha vissza-visszapillantott, és reménnyel teli szemmel várt. Talán, utána megy… Talán, nem hagyja, hogy elmenjen… Talán, neki is annyit jelent, mint Ő neki… Nem volt más nála, csak egy táska, megtömve a ruháival. Az egyik csipkés darabot a cipzárral odacsípte a nagy sietségben és a fehér ruha csücske kikandikált. Az oldalára csapta a táskát, és nem érdekelte semmi sem, csak az, hogy Egyedül van…

Igen, el akarta őt hagyni, akkor biztos volt benne, de most már semmit sem tudott. Nem értette, mit miért tesz. Azt hitte, hogy ez az egy dolog biztos az életében, hogy mindig együtt lesznek. De nem így lett, és ez az ő döntése.

Egy borítékot hagyott az asztalon... Sosem akarta Őt elhagyni… Ő volt a Nagy Szerelem.

Talán, nem is fogja érteni, miért ment el. Talán, ez csak őt zavarja… De pont ezért nem maradhatott…

2008.07.12.

Esett. Rég volt már ilyen fülledt az idő. A nyár melege szinte elviselhetetlenné vált a párától, amelyet az esőfüggöny húzott a város fölé. Tizenöt óra. Lassacskán vége a munkanapnak, és végre hazamehet. Sosem akart gépírónő lenni, de így alakult. Harminc éves, egyedülálló nő, aki egy ügyvédi irodában tölti a mindennapjait. Ült az asztalánál, kinézett az ablakon, amelyen a nehéz esőcseppek, mint apró, kis, kövér könnycseppek gördültek lefele. Elmerengett… Sír a világ. Megszakad a szíve… Végignézett magán. A napi rutin szinte megfásítja a kezeit, de ami még rosszabb, hogy az egész jellemét. Hol van már az a fiatal kiskamasz, aki egykoron divattervező akart lenni? Hova lett minden, ami éltette, ami olyan energikussá és vonzóvá tette? Oh, igen. Nem az zavarta, hogy a kiskosztüm, amit viselt, jól állna egy negyvenesnek is, sőt, akár egy hatvanas hölgy is szívesen hordaná. Nem. Ő tudta, hogy más volt. Neki egykoron mindegy volt, mi van rajta. Felkapta a kedvese ingjét, nem viselt mást, és úgy kergették egymást az albérletben. Felidézte, amikor a fiú elkapta a derekát és a nyakába csókolt. Azóta sem volt sohasem annyira önmaga és annyira boldog. Akkor minden olyan egyértelmű volt, „bolond” egyetemista évek, gondolta... Minden szép volt, mint egy álomvilágban. Most is álmok között találta magát. Egynek érezte magát egy pillanat töredékéig egykori önmagával. Kicsit talán olyan az élete, mint az esőcseppé, gondolta. Szomorú véget ér… Ránézett a monitorra, összemosódtak a betűk. Az órája halkan csipogott, négy óra. Végre.

Mint mindig, most is a bolt felé vette az irányt. Bevásárolt, és azon gondolkodott, főzzön-e este valamit, érdemes-e. Végül is, ha főz, vihet belőle a szüleinek. Egy percig büszkeség töltötte el, hogy legalább annyit már elért, hogy nem otthon lakik. Ez is valami, gondolta. Közben megpakolta a kosarát mindenféle dolgokkal. Többnyire rutinos mozdulatokkal nyúlt a polcok felé, nem is nézte, mit vesz le. Mégsem vett olyasmit, amire ne lett volna szüksége. Már fejből tudta, hogy a kisboltban, mi hol található. Ez az egész világ annyira kiszámítható… Nyúlt, hogy levegyen egy konzervet, de tekintetével már a legújabb akciókat vizslatta.

-         Elnézést. – arra lett figyelmes, hogy véletlen a kezéhez ért egy férfi. Talán hozzá hasonló álmok közé menekült lélek lehetett, mert egyazon babkonzervet fogták meg. Zavartan hátrébb lépett, és rámosolygott az idegen. – Vigye csak, még úgyis vacillálok, hogy paradicsomos vagy natúr babkonzervet vegyek. – majd egy újabb mosoly kíséretében hozzátette: - Az élet nagy kérdései, nem gondolja? – ledermedt. Már megszokta, hogy soha senki sem szólítja meg. Az emberek elsétálnak egymás mellett. Az „emberek” nem társalognak, a „magánélet szent”. Hideg a világ… Vagy mégsem? Elbizonytalanodott, de válaszolt:

-         Miért nem veszi meg mindkettőt? – a férfi, mint akinek az arcán ragadt a mosoly, úgy válaszolt:

-         Igaza van. De ha ebben az apró dologban nem tudok dönteni, akkor mit várhatok a jövőmtől? – a nőnek tetszettek a férfi szavai, értelmesnek találta, de ő másként vélekedett.

-         Bár Önnek is igaza van, de ha belegondol, igazából lényegtelen apróság, hogy milyen konzervet vesz, és az is, hogy megveszi-e mindkettőt. – azzal, hogy nyomatékosítsa szavait, a kosarába belerakott egy sima és egy paradicsomos babkonzervet is. A férfi továbbra is csak mosolygott, és ez most már egy kicsit zavarba hozta a nőt. – Elnézést… - azzal kikerülte a férfit, és folytatta bevásárló körútját.

2008.07.14.

A kirakatban esküvői ruhaköltemények voltak kiállítva, és ő dermedt tekintettel nézte az egyiket, amelyhez több méteres fátyol is tartozott. Mily kegyetlen a sors, gondolta, hogy ő pont az esküvői ruhaszalon szomszédságában lakik, ha akarja, sem tudja kikerülni. Nap, mint nap, úgy ment el az üzlet mellett, hogy rá sem nézett. De néha elfogta a vágy, hogy egy nap ide betérhessen, hogy egy nap, magabiztosan beléphessen, és a legszebbet megvehesse. Elmerengett, hogy legyen-e fátyol, hogy hagyományos fehér legyen-e, vagy inkább világoskék? De mindig volt benne valami, ami egy határozott mozdulattal visszarántotta az álmok mezejéről és szembesítette a zord valósággal, hogy egyedül van… Hogy 30 éves…

Aznap a munkahelyén túlóráznia kellett, így este hétkor már nem volt kedve bevásárolni, pedig megígérte az édesanyjának, hogy nekik is visz kenyeret. Majdcsak megértik, gondolta, és elsétált a kisbolt mellett. Viszont eszébe jutott, hogy a kávé is elfogyott, anélkül meg reggel nem tud felébredni. Mégis csak betér a boltba, nem múlik már semmi sem azon a pár percen.

A kávéspolc előtt ácsorgott, nem tudott dönteni, hogy mit is válasszon. Extra erőset, vagy inkább egy gyengédebb ízélményt? Oly bőséges a választék… Eszébe jutott a férfi, akivel a múltkor találkozott, hogy igaza van valamelyest a pasinak, hiszen nem vehet meg vagy tízfajta kávét, most döntenie kell. Ekkor valaki egy határozott mozdulattal levett egy jó minőségű, de megfizethető árú kávét, és a nő kosarába tette. A nő elcsodálkozott, mert a múltkori férfi állt mellette, kosarában pedig két különbözőféle halkonzerv volt, egy natúr és egy paradicsomos.

-         Gondoltam, segítek. – a nő most először elmosolyodott és így felelt:

-         Köszönöm, de úgy látom, hogy Önre is ráférne a segítség. – azzal rábökött a halkonzervekre.

-         Tudja, egy kedves hölgy egyszer azt mondta, hogy ilyen apróságokban nem feltétlen kell dönteni, akár mindkettőt is megvehetem. És amint látja, sosem tudok dönteni, hogy natúr vagy paradicsomszószos terméket vegyek-e. – mindketten nevetni kezdtek, bár a nő nem nézett a férfi szemébe. – Talán, segíthetne nekem. Tudja, kicsit elbizonytalanodtam – azzal csalafinta tekintetét elővette, és úgy folytatta - hogy egy kávéra vagy egy teára hívjam-e meg Önt. – a nő meglepődött. Évek óta úgy érezte, hogy őt egy átok sújtja, olyan mintha egy gubóban élne, szinte láthatatlannak érezte magát. Nem értette, hogy ez meg most mit jelenthet. Egyáltalán nem racionális ez a helyzet! Gondolkodott, majd arra jutott, hogy ha logikus, ha nem, de ő szívesen meginna egy kávét a férfival. A férfi az igent hallva nem is tántorított ám a nő mellől! Együtt vásároltak és mindenben kikérte a tanácsát. Milyen szappant vegyen? Milyen tisztítószert ajánl neki a nő? És közben el-elrejtve egy-egy személyesebb kérdést is feltett. Így igazán gyorsan megtudta, hogy a nő egyedülálló, harmincas és gépírónőként dolgozik. A férfi egy ingatlancégnél volt értékesítő és lelkesen ecsetelte a nőnek, hogy mennyire szereti a szakmáját, milyen jól kijön a kollégáival. A nő azon vette észre magát, hogy tér - idő összemosódik, és már nem is a boltban, hanem a sarki bisztróban ücsörögnek, és ő osztatlan figyelemmel csüng a férfi szavain. Energikus volt és nem csak a munkáját élvezte, hanem az egész életet. Mesélt arról, hogy mennyi mindent kipróbált már. Volt már ejtőernyőzni, hegyet mászni, evezett a Tiszán és idén nyáron elutaznak a barátaival Erdélybe túrázni. A férfi azonban legalább annyira kíváncsi volt a nőre, mint az rá. A nőt ez feszélyezte, ő nem tudott semmit sem felmutatni. Úgy érezte, hogy ő egy senki ehhez a férfihoz képest. De valami nagyon fura dolog történt, a mai napon már a második irracionális esettel találta szemben magát a nő. Bármit mondott, a férfi azt érdekesnek találta, felnézett a nőre. A nő lelkéről mintha egy nagy kő zuhant volna le, hogy ő is értékes…

A férfi hazakísérte… és így tett az elkövetkező napokban is minden este.

2008.07.30.

A nő aludt. A féri mellette feküdt a halvány rózsaszín selyemágyneműben. Körülnézett. A falakon a nő által készített fotók voltak, amelyek egytől egyig virágokat ábrázoltak. Csodásnak találta a képeket, tehetségesnek tartotta a nőt. Mellékuporodott és gyengéden megsimogatta az arcát. Hosszú, enyhén göndör, világosbarna haja volt, amely lágyan omlott a párnára és az arcára. A bőre puhább volt, mint a selyemágynemű. Úgy érezte, hogy megtalálta Őt. Minden olyan tökéletes. Talán egymásra vártak ennyi ideje… De megérte.

2008.09.18.

- Összeköltözhetnénk… - a férfi kicsit korainak találta, de miért is ne? Mire várjanak? Boldogok együtt és miért tartsanak fenn két lakást, ha úgy is éjjel-nappal együtt vannak?

2008.10.21.

A nő mosolyogva ült az íróasztalánál és lelkesen gépelte aznapi feladatait. A kollégái folyton kérdezgették, hogy mi az oka, hogy így kivirult? Hogy már nem a kis, „szürke” kosztümökben jár, hanem színesebb lett a ruhatára? És ő boldogan csak annyit mondott: szerelmes vagyok és megmutatta a kezét. Negyedik ujján pedig egy egyszerű, de ugyanakkor gyönyörű gyűrű díszelgett. Februárra tervezik az esküvőt. Milyen szép nap lesz…

Hazaért és rögtön a levelek felbontásának kezdett neki. Számla, számla… Aznap a postával egy olyan boríték is érkezett, amelyen nem volt feladó. A papírvágó ollóval egy határozott mozdulattal kinyitotta, közben mosolygott, mert már az este körül forogtak a gondolatai, hogy meglepi kedvesét valami finommal vacsorára. Belenyúlt a borítékba, és egy fényképet talált benne. A férfi volt rajta és két kisgyermek. A fénykép hátuljára csak annyi volt írva, hogy „ugye milyen édesek!” és egy mosoly J. A férfi középen guggolt és két kezével átölelte a gyermekeket, akik vidáman nevettek. Az egyik kezében egy labda volt, a másik pedig a férfi fejéről épp a baseball sapkát akarta levenni. Nem voltak többek 4-5 évesnél. A nő arcáról egy perc alatt eltűnt a mosoly. Hiába sütött kint még a nap, ő úgy érezte, hogy fagyos lett körülötte a levegő, szinte rosszul volt a felismeréstől. A gyerekek hasonlítottak a férfire.

2008.10.22.

A reggelinél szótlan volt, nem nézett a férfire, úgy kevergette lassú mozdulatokkal a kávéját. A férfi nem értette, mi baj van, és hiába kérdezte a nőt, az nem felelt. Sietnie kellett, így a „beszélgetést” azzal zárta le, hogy majd este találkoznak és megbeszélik, hogy mi bántja őt. Egy puszit nyomott a nő homlokára, felkapta aktatáskáját és egy perc múlva már otthon sem volt. A nő aznapra szabadnapot vett ki. Rágódott, hogy mit tegyen. A szíve azt súgta, hogy beszélje meg a férfivel, de az esze azt mondta, hogy most az egyszer legyen bölcs, és ne hagyja, hogy valaki kihasználja, hogy megalázza. Régi rossz tapasztalatai jártak az eszében, és úgy vélte, jobb lesz, ha mielőbb véget vet ennek az egész rémálomnak. Pedig azt hitte, hogy ez most más lesz. Azt hitte, hogy érdemes ismét megmutatnia igazi valóját valakinek, hogy ki is ő. Hogy érdemes újra elhinnie, hogy meglelhető a boldogság… Felállt az asztaltól, berohant a hálószobába. Elővette a kedvenc táskáját, és beletömködött pár ruhadarabot és a kedvenc mamuszát. Nem is vette észre, hogy csipkehálóingjét a cipzárral odacsípte. A konyhában még megállt egy percre. Belenyúlt a zsebébe és elővette a borítékot, benne a képpel. Lerakta az asztalra. Könnyei patakokban csorogtak, sosem volt még ennyire szomorú, úgy érezte. Nem az fájt neki, hogy a férfinek van két gyermeke, hanem, hogy megint hazudott neki egy galád alak. Megint megtévesztette valaki, akiben bízott, akit szeretett és ráadásul még feleségül is akart hozzá menni. Bezárta az ajtót és kulcscsomóját az ablakpárkányra az aznapi posta alá rejtette. Isten Veled – gondolta és sebes léptekkel elindult…

A férfi az autóban, egy közlekedési dugóban ült. Rossz érzete volt. Valami nem volt rendben, mikor eljött otthonról, kedvese egy szót sem szólt hozzá. Lehet, hogy nagy baj van. Lehet, hogy beteg. Megragadta a mobiltelefonját és felhívta a munkahelyét, hogy késni fog. Az első utcánál lekanyarodott jobbra és elindult hazafelé. Úgy érezte, akármiről is legyen szó, az nem várhat estig.

A ház előtt gyorsan kiszállt a kocsiból, és amikor nyitotta a bejárati ajtót, már akkor szólította kedvesét. De a nő nem felelt. Besietett a házba, körberohanta az egész lakást, mikor a konyhában megpillantotta az asztalon a borítékot. Felemelte. Nagyon rossz előérzete volt. Óvatosan kinyitotta, és tenyerébe kicsúsztatta belőle a fényképet.

Úristen… - gondolta. Már mindent értett. Próbálta hívni a nőt, de az nem vette fel a mobiltelefonját. Eszébe jutott, hogy felhívja a nő anyját. Ő sem tudott semmit sem a lányáról. Senki sem hallott róla, nem beszélt a testvérével, a barátaival sem. Hova mehetett? Kirohant a járdára és elkezdett a híd irányába rohanni, amely összekötötte a város egyik felét a másikkal. Ekkor a gyalogátkelőnél megpillantotta a nőt. Utána kiáltott, de az nem hallotta meg, a lámpa zöldre váltott és ő a tömeggel megindult. Az úttest túloldalán pedig az első buszra felszállt, talán nem is figyelte melyikre. A férfi hiába rohant, érezte, hogy nem fogja elérni a buszt. A lámpa pirosra váltott, de a busz még nem hajtott ki a megállóból. Ekkor a nő megpillantotta a férfit. Látta, hogy a férfi nagyon integet neki és magyaráz, folyamatosan beszél. Egy percig gondolkodott, hogy leszáll és meghallgatja, de az esze meggyőzte. Nincs értelme, hogy megint elhiggyél egy hazugságot. A vége mindig ugyanaz – fájdalom. A férfi is látta, hogy a nő nem száll le. A busz elindult, úgy érezte, nem hagyhatja, hogy a nő elmenjen úgy, hogy nem tudja az igazságot. Nem törődvén a piros lámpával, körülnézett majd átszaladt az úttesten. Nagy volt a forgalom, ügyesen szlalomozott a kocsik között. A nő könnyeivel küszködve leste őt, a busz egyre csak gyorsult. A férfi az út közepén - ügyeskedve a kocsik között - rohant utána. A nő az ablakhoz nyomta az arcát, és úgy döntött, hogy a következő megállónál leszáll, meghallgatja őt. Jelzett kezével a férfinek, másik kezével megnyomta a leszállásjelző gombot. A férfi elmosolyodott, lihegve megállt egy másodpercre, körülnézett, most már nem a busz után akart loholni, hanem a járdára akart szaladni, hogy a következő megállónál a nővel végre beszélhessen, és mindent megmagyarázhasson neki. A nőt nézte. Milyen gyönyörű. Majd elindult, úgy vélte, hogy piros lámpát kaptak az autók, nyugodtan kiér a járdára. Azonban a keresztutcával nem számolt és egy fekete sportkocsi a nem jól belátható kanyart túl gyorsan vette be, nem tudott időben lefékezni. A nő elkiáltotta magát. A férfi nem értette, mit mond. Oldalra nézett, de már nem tudott elugrani…

2008.11.03.

A koporsó fekete volt. Elegáns ugyanakkor szívszorító. A nő zokogott, magányosan ücsörgött egy padon a ravatalozóban. Ekkor egy meleg kéz megérintette a vállát. Felnézett és egy pillanatra ledermedt. A férfit látta közvetlenül maga mellett.

- Az nem lehet… - mondta. A férfi könnyes szemmel így szólt:

- Én az ikertestvére vagyok. Fogadja őszinte részvétem. – a nő hirtelen felállt, egy szó sem jött ki a száján. – Külföldön lakom a feleségemmel és két kisfiammal. Az esküvőre terveztük hazajönni… Sajnálom, hogy így alakult. Nagyon szerette Önt. – azzal a férfi megfordult és a háta mögött álló feleségéhez lépett. A hölgy két kisfiú kezét fogta, és könnyes arccal nézett a nőre.

A nő már mindent értett. Zokogva térdre rogyott, tenyerét és arcát a földbe temette, öklével püfölte a talajt. A gyásznép csak nézte őt, ahogy fetreng a földön. Mintha az egész teste fájdalom lenne. Akkor értette meg, hogy a bizalom mit is jelent. Hogy mi is a boldogság. És legfőképpen, hogy mi a fájdalom. Ezer gondolat zakatolt benne… Mi lett volna, ha…

A frissen befedett sírnál térdelt. Már mindenki elment, de ő még mindig poros, könnyes arccal, dermedten nézte a koszorúkat. Elviselhetetlennek érezte lelke fájdalmát. Bárcsak el tudta volna mondani neki, hogy mennyire szereti, hogy milyen fontos neki… Annyi mindenre csak most jött rá… Arra is, hogy vannak dolgok, amik nem visszafordíthatóak… Amin már nem lehet változtatni… Úgy érezte, nincs miért élnie, hogy nem érdemli meg az életet…

Ekkor egy gyönyörű pillangóra lett figyelmes, amely a sír körül röpködött, egyik koszorúról a másikra, majd a nő felé röppent. Körbe repülte a nőt, majd rászállt a kézfejére. A nő úgy érezte, hogy a pillangó nézi őt. Mintha a szemébe nézne, és valamit mondani akarna neki. Sok dolog lepergett előtte, mikor egyszer csak valahonnan eszébe jutott egy mondat és hirtelen halkan kiejtette: élj és légy boldog. Mikor kimondta, a pillangó felszállt, még egy kört tett körülötte majd eltűnt a sírok között a kijárat irányába. A nő felállt, ruháját megigazította, megsimogatta a sírt és így szólt: Szeretlek. Majd lassan hátat fordított a sírnak és egy halvány mosollyal elindult… A kijáratnál ismét megpillantotta a pillangót, amely egy virágon megpihenve, mintha őt nézte volna… Már nem érezte magát egyedül…