Ő ismer...és én önmagam?

Biztos, Neked is ismerős a mondás, sőt, biztos Te is éreztél már úgy. mintha valaki "a vesédig látna", mintha érezné minden rezdülésedet, vagy éppen látná a gondolataidat és tudná, hogy mi bánt, vagy éppen minek örülsz. Ugyanakkor egy csöppet félelmetes is a gondolat, hogy van valaki, aki akár még többet is ki tud olvasni belőled, mint amire te már ráébredtél volna, ami még neked el sem jutott a szívedből az eszedig, vagy pszichológiai fogalommal élve a tudattalanban lappang és várja, hogy beléphessen, sőt betörje az ajtót a tudatos világodba! És akkor jön valaki, aki rád néz, elmosolyodik és egy szó nélkül úgy érzed, hogy ő talán jobban ismer bárki másnál, sőt, talán még magadnál is többet tud rólad, vagy legalábbis titkosabb oldaladról ismer. És akkor ez a személy nem szól, mert szavakra nincs szüksége - egyikőtöknek sem, és bár elbizonytalanodsz, de tudod, minden mégis olyan biztos, és a neki szánt mederben folyik és hullámzik... Az ár magával ragad és azt érzed, hogy mintha azt éreznéd, amit ő, és ő is tudja, te mire gondolsz... Olyan furcsa ezt leírni, de amikor megtörténik, minden olyan egyértelmű. Nem... Nem a szerelemre gondolok, bár egy igaz kapcsolatban szerintem meg kell lennie a" másikkal egy húron pendülésnek". Konkrétan van most egy meglepő tapasztalatom, valaki, aki szeretetével megérintett, és megérint. Nem kell rosszra gondolni, itt nem erről van szó. A bölcsesség körüllengi lényünket, de mi nem tudunk elcsípni belőle egy parányi szikrát sem sokszor, hogy kicsit tisztábban láthassuk, mit is teszünk- vagy tegyünk. És ha van valaki, aki már elég tudatos ahhoz, hogy felnyúljon és a parázs oltalmából, a tudásból, az igazi bölcsességből merítsen, akkor elámulsz, mert te még erre nem vagy képes, de ő megosztja veled. Segít neked... Jó tudni, hogy van valaki, aki feltétel nélkül szeret, pedig azt hinnéd a hétköznapi gondolatok alapján, hogy ő ennyi idő alatt nem is ismerhetett meg téged. Oh, dehogyisnem! Neki már nyitott könyv vagy, csak ő számodra a rejtély... És csak körülötte forognak a gondolataid, mert meg akarod fejteni, pedig nem lehet, és ezt te is tudod. Ami oly egyértelmű ha vele vagy, ugyanolyan zavaros nélküle... És úgy vágyom rá, hogy a tudás parazsából egy kicsit én is elcsíphessek és szárnyalhassak a boldogság mámorában. Müller Péterrel van az ezotér magazinban most egy cikk, amelyben azt mondja, hogy az ember egyedül is lehet boldog, de a szeretethez kell egy másik ember. És igen, így van. Érzem a hiányát a másik embernek. Mondhatnám, hogy a duálpáromnak, de nem... Nem őrá gondolok. Hanem egy emberre, akit szerethetek és ehhez nem feltétlen kell szerelem, csak elfogadás, a másik tisztelete, amely úgy érzem, egyre inkább már alapból megy, és nem művi megjátszás a mosolyom, amellyel üzenem a világnak, az embereknek: szeretlek, téged is, meg téged is! És tudod mit? Érzik! Egyre inkább és egyre többen érzik, hogy szeretik őket! Hát nem csodálatos? Hát nem ez a lényeg? Szeretni és szeretve lenni... csak ennyi az egész. De bölcs is volt, aki ezt egykoron ilyen egyszerűen megfogalmazta. Néha bizony a legegyszerűbb és legegyértelműbb dolgok nem mennek... Pedig van aki már föl mer pislantani az égre.. Van aki már mer látni és "tudni". Perzse igazi tudás nincs. Elérhetetlen a mindenség ismerete. Azt mondják, vágyaink éltetik fizikai testünket, és vágyak nélkül az megszűnne létezni. De, még ha valaki minden vágyáról le is mond, a tudás iránti vágy a szívében mindig ott fog lüktetni... Ez hajt minket, hogy megismerjük az ismeretlent... Az ismeretlent, amelyet tulajdonképpen már rég ismerünk, csak "elfelejtettük". Azt hiszem, most boldog vagyok. Ebben a percben úgy érzem, hogy értelme volt a napomnak, hogy e sorokat megírhattam. Köszönöm, hogy elolvastad.